2012. március 23., péntek

Idősek vs. Én

Először is még mielőtt elmerülnék a témában, muszáj közölnöm, hogy nincs bajom az idős emberekkel úgy általában. Én élem az életem, ők a sajátjukat, de néha ütközik a kettő, na, olyankor nem szeretem őket, s mióta Győrbe jöttem ez egyre többször fordul elő.
Hogy kinek van igaza? Azt döntse el mindenki maga.
Első rossz élményem a vonaton ért. Egy kétszer akkora bőrönddel próbálkoztam leszállni a vonatról. Ilyenkor a szépen lassan óvatosan elvet követem, hiszen a tatár nem hajt, és nincs értelme rohanni, abból csak baj lehet. Szóval az egyik ilyen akcióm közben, egy papika megszólal mögöttem: „Nem igaz mit szerencsétlenkedik, siessen már! Elindul a vonat és fent maradok maga miatt!” Hát igazán felhúzta bennem a pumpát, ugyanis vagy kinyithatta volna a másik ajtót és leszállhatott volna, vagy netán segíthetett volna… De nem ám pampogni könnyebb. Szó  nélkül nem bírtam eltűrni, szóval felvilágosítottam, hogy a vonat nem fog elindulni míg én itt szenvedek, de netán segíthetne vagy ha ennyire nem képes, akkor csak nem szakad le a keze, ha kinyitja a másik ajtót és leszáll. Természetesen erre a „Ezek a mai fiatalok!” felkiáltású mondat volt a válasza, de nem segített meg semmi, hanem kivárta, míg leszállok…
Természetesen volt még pár ilyen, hogy csak nézték, hogy szenvedek a bőrönddel, de segíteni luxus… a fiatalok se, ők is csak elmentek mellettem.
Na de a mai napon egy vén csorosznya (csúnya, ronda, vénasszony) úgy felhúzta bennem a pumpát a buszon, hogy úgy éreztem, hogy a vérnyomásom már a csillagos ég felett járt. 

Na, szóval a buszon én mindig előre ülök, és ha van lehetőség, akkor egy egyszemélyes ülésbe, mert nem szeretek belül ülni. Szóval beültem a busz elején egy egyszemélyes ülésbe, és szokásomhoz híven, valamin járt a fejem.  Arra emlékszem, hogy egyszer csak egy lila hajú, vérvörös rúzsú csorosznya vánszorgott a székem mellett lévő kapaszkodóhoz. Körbenéztem volt még hely, így folytattam tovább a gondolatmenetem. Valahol a Kristály étterem környékén felszálltak sokan, de mivel nem kötelességem azt skennelni hogy kik szállnak fel, így nem is figyeltem kik hol hova szállnak fel, elvoltam magamba.
Valahol a vasúti híd felett meg rám ripakodott a csorosznya, hogy most azonnal száljak fel, mit képzelek magamról, hogy nem adom át a helyem az idős néninek. Hirtelen nem is értettem mi van felszálltam, felvettem a táskám, ekkor a nénike, aki az első ajtóhoz tömörült idős emberekből álló kupacban állt közölte, hogy nem ül le mert akkor nehezen tud csak felállni. Eddig nem éreztem igazságtalannak a dolgot, csak a modor nem tetszett, de nem szóltam. DE mikor az egyel mögöttem lévő ülésekre néztem egyszerűen elborult az agyam. Volt két üres hely még… Láttam, hogy a csorosznya készül leülni, szóval gyorsan hozzáfordultam és nem igazán cenzúrázva a beszédem, közöltem vele, hogy szórakozzon azzal, ami a sajátja, és ne velem, mert erre kurvára nem vagyok vevő, mert nem vagyok a kutyája, és majd ha valaki le akar ülni az szól személyesen. Mellékesen még hozzátettem azt is, hogy rohadjon le a lába, ha le mer ülni arra a székre. Erre megint a tipikus a mai fiatalok, az ő idejében ilyen nem volt, meg hogy seprűt kellene hogy törjenek a szüleim a hátamon. Otthagytam a fenébe, majd azt röhögtem, hogy ott állt a szék felett, nézte, de nem mert ráülni.
Nem tűröm az ilyen hangnemet és az ugráltatást senkitől, tőlem lehet akárki, akkor sem.
Szerencsére azért pozitív élményekkel is gazdagodtam. 
Volt egy bácsi, aki bottal járt, de visszafordult, hogy levegye a bőröndöm. Annyira aranyos és kedves volt, de nem mertem neki leadni nehogy ráessen és baja legyen, szóval elég furcsán sikerült leszállnom, majd orra buktam:) De annyira jól esett a kedvessége.
A buszon is nem egyszer szóltak nekem szépen, idézem: „Kérem, adja át a helyét!” amire számomra az udvarias kérés. Múltkor a néni, akinek átadtam a helyem meg is kérdezte, hogy min gondolkoztam el ennyire.  Azóta ha a néni meglát mindig mosolyog és integet. Biztos jó benyomást tettem rá.
Ma a vonaton pedig egy 50-es évei végén járó néni mellett ültem, és annyira jót beszélgettünk Győrtől Biatorbágyig. Sőt volt olyan kedves, hogy megkérdezte, hogy nem e gond, ha tegez. Nagyon jól esett, hogy egyáltalán ilyen kérdés megfordult a fejében, hogy ez engem zavarhat. Én természetesen megadtam a tiszteletet és magáztam, valahogy számomra ez természetesebben is hat. Sokszor mikor megkér valaki hogy tegezem, akkor nagyon nehezen áll a számra, vagy nem is sikerül. Ilyenkor vagy elfogadja az illető, vagy minden egyes alkalommal rám szól.
Na de a témához visszakapcsolódva, szerintem nem csak a fiataloknak kellene elgondolkodniuk, hanem jó pár idős embernek is, főleg azon a népszerű mondáson, ami így hangzik: „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj is!”. Kinőttem már abból a korból, hogy csukott szájjal tűrjem a mások által felém indított bunkó, szemtelen, udvariatlan interakciókat, legyen akárki is aki elköveti.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése