2014. március 9., vasárnap

Az én fájdalmas rapszódiám

“Belehalnék, ha elengednélek,
de sosem bántanálak, csak hogy megtartsalak.”

/Sylvia Day/

3 év és 8 hónap. Örömökkel, könnyekkel, hullámvölgyekkel, rengeteg jó emlékkel teli idő. S teli rengeteg elsővel ami hozzá kötődik. De egyszer mindennek vége szakad. Nem élünk a tündér mesékben, hogy elsőre megtaláljuk az igazit.
Ő beleszeretett másba, s nekem tisztességesen elmondta, mert megígérte, s ezért nagyon hálás vagyok neki. Aranyos a lány, mesélt róla, s remélem boldog is lesz vele.
Nincs bennem harag, se utálat, se gyűlölet. Csak emlékek. Akármerre is nézek mindenhol őt látom. Ujjaim a tőle kapott billentyűzeten szaladnak, a polcon a  vele együtt fogyasztott alkoholos üvegek, velem szemben a ballagási képén mosolyog, felette a polcon egy üvegben a vele eltöltött kellemes pillanatok és a gyönyörű nyaklánc amit tőle kaptam. A ruháimról is csak ő jut eszembe. Erre azt mondta, hogy kislányos vagyok benne, erre azt mondta hogy fiús, és ebben ölelt meg utoljára. Az asztalomon a deoja doboza, aminek oly annyira szeretem az illatát. És itt mellettem meg Leander, a polcon a könyvek, zsebemben a volt telefonja, s ágyamban a pulcsija hever. Tudom, elkellene őket tennem, de még nem érzem magam készen. Tudom, már mást szeret, és tiszteletben tartom, csak fáj.
Tudom, hogy az idő majd mindent elhalványít, de a szívembe örökké élni fog, felejteni soha nem fogom. Lehet lesz majd más, de soha nem lesz olyan, mint Ő.
Szeretem, még mindig szeretem szívem minden összetört darabjával! Eddig, és még mindig úgy érzem ő volt a lelkitársam.
De tovább kell lépnem, félek egyedül nekivágni a világnak, de menni kell. Holnap minden újra kezdődik.

Félek, és nagyon fáj minden, de egy részről boldog vagyok, mert olyan lezárást kaptam, amit sokan nem kaphatnak meg. Ott fejeztük be, ahol elkezdtük, lent a Balaton parton. Örülök, hogy megismerhetem és hogy vele próbálhattam ki oly sok mindent, sokat köszönhetek neki. Soha nem fogom elfelejteni!

“Nem adnálak senkinek, semmiért. Illetve... de. Igen. Adnálak. Valakinek, ingyen. Önmagadnak.
Neked bármikor visszaadlak, ha kéred. Hiszen szabad vagy.
Nem sajátíthatlak ki, nem köthetlek magamhoz. (...)
Az ajtó nyitva áll. Bármikor beléphetsz, bármikor kiléphetsz.
Nem azért léphetsz ki, mert nincs szükségem rád.
A legnagyobb fájdalom lenne. De szeretlek. És ezért léphetsz ki.”

/Csitáry-Hock Tamás/

12 megjegyzés:

  1. Jézusom...úristen, ezt nem hiszem el...nagyon nagyon sajnálom, nézd ha bármiben tudok segíteni írd meg, tudod az e-mail címem. Megkönnyeztem ezt a bejegyzést, tudom milyen érzés, ha mást szeretnek, tudom milyen mikor ripityára törik minden amit felépített az ember, és tudom milyen azon gondolkodni, de hol rontottam el?! Szívesen megölelnélek, tényleg, ha bármiben tudok segíteni, vagy csak beszélgetni akarsz akkor keress meg nyugodtan.
    Lehet talán ez kicsit felvidít, de jelöltelek Téged:
    http://azrail5.blogspot.hu/2014/03/ismerjuk-meg-egymast.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon kedves vagy Eleni köszönöm!
      A díjat pedig valamikor kitöltöm, azt is nagyon köszönöm!

      Törlés
  2. Kitartást és sok erőt kívánok a következő időszakhoz, hidd el, minden egyenesbe fog jönni!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Egyszer biztosan, csak idő kell.

      Törlés
  3. Nagyon sajnálom ami történt! A létező összes erőmet küldöm most neked!!!! Még azt is ami nem létezik!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, de azért maradjon neked is az erődből!

      Törlés
    2. Hogy egy kicsit elterelődjön a gondolatod, nézz be hozzám! :)
      Én most könnyebben tudok regenerálódni, mint te! Neked most sok kell!

      Törlés
    3. Nagyon szépen köszönöm Pancsi! Meg a TAG-et is kifogom tölteni valamikor, és azt is köszönöm.

      Törlés